Navracsics Tibor 2006 és 2014 között volt a Fidesz országgyűlési képviselője, közben 2010-től 2014-ig miniszterelnök-helyettes és közigazgatási és igazságügyi miniszter. 2014-ben külügyminiszterként, majd ettől az évtől 2019-ig az Európai Bizottság kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosa. 2022-től területfejlesztési miniszter. 

Az elmúlt évek egyik legnagyobb visszhangot kiváltó ügye Navracsics Tiborhoz kapcsolódóan az Erasmus+ programból való kizárás volt. 2022 végén az Európai Unió Tanácsa és Bizottsága úgy döntött, hogy a közérdekű vagyonkezelő alapítványok által fenntartott magyar egyetemek (összesen 21 intézmény) nem köthetnek új szerződéseket az Erasmus+ és Horizon Europe programokban. Az uniós döntés oka az volt, hogy a magyar kormány által létrehozott alapítványi rendszerben súlyos összeférhetetlenségi és átláthatósági problémák merültek fel: a kuratóriumokban kormánytagok, állami vezetők ültek, akik így közvetlen politikai befolyást gyakorolhattak az egyetemekre.

Navracsics Tibor – mint az uniós forrásokért felelős miniszter és a kormány főtárgyalója – kezdetben bagatellizálta az ügyet, azt mondva, “félreértésről lehet szó”, és bízott benne, hogy az Európai Bizottság nem a magyar hallgatókat akarja büntetni. 2023 elején ígéretet tett arra, hogy törvénymódosításokkal rendezik a helyzetet, sőt kijelentette: ha március végéig nem sikerül megegyezést elérni, és ennek ő az oka, lemond. A megállapodás nem jött létre, és nem is mondott le. Az ügy húzódott, a Bizottság újabb garanciákat kért, miközben a magyar kormány egy saját ösztöndíjprogramot (Pannónia) indított, amely azonban messze nem pótolja az Erasmus nemzetközi hálózatot.

Az Erasmus-ügy Navracsics számára azért vált különösen kellemetlenné, mert ő volt az ügy arca: egyfelől ő ígérte a gyors rendezést, másfelől a kommunikációja ellentmondásos volt – Brüsszelben a szabályok betartását sürgették, itthon viszont a kormány az EU politikai bosszújáról beszélt. Az ügy politikai kudarcként könyvelhető el, amely jelentősen csorbította a miniszter hitelességét.

Navracsics igazságügyi miniszterként kulcsszereplője volt a 2011-es új magyar Alaptörvény elfogadásának, amelyet széles körben bíráltak a demokratikus fékek és ellensúlyok leépítése miatt. Ugyanebben az időszakban védelmébe vette azt a szintén sokat támadott médiatörvényt, amelyet az EU és több nemzetközi szervezet a sajtószabadság korlátozásaként értékelt.

Orbán Viktor Navracsicsot jelölte európai biztosnak. Bár az Európai Parlament szakmailag kompetensnek találta, nem engedték, hogy a polgársági, oktatási és kulturális portfóliót vigye, mert túlzottan kötődött a magyar kormány demokráciát korlátozó intézkedéseihez. Végül egy szűkebb hatáskörű, kulturális és oktatási megbízatást kapott, ami nyílt politikai vereség volt számára és a magyar kormánynak is.

Navracsics a Fideszen belül is bírálta az “átláthatósági törvény” tervezetét, amely civil szervezetek és sajtóorgánumok listázását és szankcionálását tette volna lehetővé. Bár kifogásai szakmai alapon álltak (bírói kontroll, világos definíciók hiánya), a politikai környezetben mégis kellemetlen helyzetbe került: a kormány hűséges embereként nem helyezkedhetett teljesen szembe a javaslattal, de nyíltan elismerte a törvénnyel kapcsolatos problémákat.

Navracsics védelmébe vette azt a jogszabályt, amely lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok bizonyos feltételekhez kössék a lakcímbejelentést (például középfokú végzettség előírásával). Kritikusok szerint ez súlyos diszkriminációhoz vezethet, különösen a roma közösségek ellen. Navracsics azzal érvelt, hogy törvény tiltja a diszkriminációt, ám ez az álláspont sokak számára hiteltelennek tűnt.

Noha gyakran az ”emberarcú” fideszesként jellemzik, Navracsics maga is részt vett több olyan döntésben, amelyek az egyetemi autonómia csökkentéséhez vezettek. Az alapítványi modell kialakítását politikailag támogatta, még ha később az Erasmus-ügyben próbált is enyhíteni a következményeken.